Bemelegítés 3000 km. Azután START – Térben és Időben határok nélkül.

Nem lesz könnyű, még így sem, hogy csak a legminimálisabb, az alapinformációkat tekintsük át. Az első kisebb megdöbbenés talán már a 2 galaxisnál indul…. Látható, hogy a Milky Way apró porszem az IC 1011 galaxishoz képest. És ez még csak egy másik galaxis (de már itt sakk – matt / emberiség… és hol van még ettől az univerzumi szint és nagyságrend, mint azt most majd röviden áttekintjük).

Nézzük  a számokat és az esélyeket röviden ezzel kapcsolatban.  Mindenképp  a mi galaxisunkban maradjunk belül mert a nagyobb – több galaktikus – lépték számunkra már szinte felfoghatatlan (majd teszünk egy kis kitérőt és látni fogjuk hogy miért is az).

És bizony még így nagyon leredukálva, csak a földi élethez hasonló  paraméterekkel is már hatalmas számok jönnek ki. Mai becslések alapján 150-400 milliárd csillag található galaxisunkban. Legújabb ismereteink szerint valószínűleg minden csillag körül kering bolygó. Legalább egy, de inkább több… minden csillag körül.

Ezen csillagok közt nagyon sok a mi Napunkhoz hasonló égitest van, de még sokkal több ami tőle kisebb. Ezek a vörös törpék és körülöttük keringő bolygókon is lehet élet, de most mi szigorúak vagyunk és csak a földi élethez hasonló helyeket nézzük.

A Nap típusú csillagok egyötöde körül kering a Földhöz hasonló exobolygó, amely a miénkhez hasonló kőzetanyagból áll, és esély van arra, hogy folyékony víz lehet a felszínén. Ez borzasztó nagy szám, nagyon nagy, és ez még csak a Tejútrendszer.

Azt jelenti, hogy csak a mi galaxisunkban legalább néhány milliárd ilyen potenciálisan lakható bolygó létezhet. Nagy részük bizonyára nem lakható, de ha az egymilliárdnak csak egy kis része élhető, az is még mindig sok, több milliós nagyságrendű.

Nagy számok…de még emberi léptékkel felfoghatók, viszont tegyük meg azt  a kis kitérőt. De csak óvatosan, mert a világűr, az univerzum olyan mint az óceán, – húz, vonz befele a mélybe.

A Földön készített csillagtérképek már nem sokat érnek, például a Marson is más az ottani reális nézet, a Naprendszeren kívül, vagy pláne egy másik galaxisban aztán már végképp hasznavehetetlenek.

De az egy más szintű szupercivilizációs történet és blog, inkább itt most ne menjünk bele mélyebben a gondolat által vezérelt űrhajók, valamint a real time idejű, dinamikusan változó 3D holografikus csillagtérképek témakörbe.

A Milky Way apró porszem az IC 1011 galaxishoz képest.

A fenti képen GALAXISOK láthatók, kint a világűrben nincs lent és fent… ha majd XXII. századi detektáló eszközünk lesz, akkor majd kint a világűrben bármerre nézünk végtelen számú galaxist látunk körülöttünk egy hatalmas gömbszerű kiterjedésben. Lábunk alatt, fejünk felett, tőlünk jobbra-balra, elől- hátul, mindenhol. Ez csak egy kis részlet, de már önmagában ez is jól érzékelteti a dolgokat. Tehát….ezek nem csillagok mint a mi Napunk, hanem galaxisok…. mindenhol…. az apró fénypontok is a távoli galaxisok fényei…. döbbenetes.

És mindegyik galaxisban több száz milliárd csillag, közülük pedig több száz millió a mi Napunkhoz hasonló csillag található, amelyek körül több milliárd bolygó, és azok körül a holdjaik keringenek. Ha ismét csak a földi élethez hasonló helyeket vesszük számításba.

De ez még csak egy másik galaxis, nézzünk rá ismét a fenti képre, mindenhol galaxisok, – az apró fényes pontok is azok – amerre csak a mostani technikával rendelkező űrteleszkóp ellát….mindenhol. És persze még úgymond  a látóhatár, az általunk eddig észlelt világon kívül ott van bizony még a többi galaxis. Természetesen nem csak a Földhöz hasonló bolygókon van élet, és nem csak szén alapú rendszerekben kell gondolkozni.

Sombrero galaxis

Androméda galaxis

A Hubble új adatai valamint egy kutatócsapat elképzelései alapján amíg korábban a tudósok úgy gondolták 100-200 milliárd galaxis van az univerzumban, az új becslés szerint ennél tízszer több, nagyjából 2 billió.

A galaxisok Hubble-féle osztályozása. Jobbra fent a közönséges spirálisok, lent a küllős spirálisok, balra az elliptikusok láthatók.

A mi galaxisunkban ennyi csillagot látunk este ha felnézünk az égre.

Naprendszerünk 225 millió évente tesz meg egy fordulatot Tejút galaxis központja körül. Amikor legutóbb volt a jelenlegi helyzetében, a dinoszauruszok éppen csak elkezdtek kóborolni a Földön.

Mi tartja össze a galaxisokat?

A galaxisokat alapvetően a tömegvonzás tartja össze, azonban a megfigyelések szerint a látható anyag (csillagok, gáz, por) mennyisége közel sem elegendő ahhoz, hogy a forgó galaxisok szerkezetét összetartsa, megakadályozva hogy a centrifugális erő szétszakítsa őket.

Az univerzum kilencvenöt százaléka abszolút semmi, amelynek súlya van, de arca nincs. Minden amit a tükörben, az éjszakai égbolton vagy a mikroszkóp alatt látsz, csak statisztikai hiba a nagy sötétség mezőin. Hozzászoktunk hogy a valóság urai vagyunk, egyszerűen azért mert megérinthetjük és megvilágíthatjuk egy zseblámpával. A valóságban egy apró kisebbség vagyunk, egy olyan világban élünk amelynek kilenctizede szellemekből áll, és otthonainkat, sőt még az atomjainkat is összetartják.

A kezemre nézek, és kognitív disszonanciát érzek. A bőr, a csontok, az óra a karomon – mindez megingathatatlannak, szilárdnak, valóságosnak tűnik. De amikor felidézem a modern kozmológia által használt számokat, a magabiztosságom eltűnik. A testem csupán öt százaléka annak, ami valójában körülöttem létezik. A fennmaradó kilencvenöt százalékot valami olyan alkotja ami nem világít, nem szagol, és még csak nem is ereszkedik le arra, hogy ütközzön az idegsejtjeimmel. Hogyan tervezheti valaki nyugodtan a holnapot, tudván, hogy csupán porszem egy hatalmas, láthatatlan óceán felszínén, amelyről az emberiség szinte semmit sem tud?

Ez az elszigeteltség megrémít. A civilizációt a látásunkra támaszkodva építettük fel, de kiderült, hogy a játék főszereplői teljes sötétségben ülnek. Ez nem csupán filozófiai probléma, ez az érzékelésünk technikai hibája. Olyanok vagyunk mint az emberek, akik egy autó mechanikáját próbálják tanulmányozni, csak a kipufogógázát látva. Azt hisszük, mindent megértettünk, de valójában maga a motor egy fátyol mögött rejtőzik, amelyen még a legerősebb távcső sem tud áthatolni.

A valóság optikai illúziója.

Miért téveszt meg minket a látás? Az emberiség legveszélyesebb tévhite az a hiedelem, hogy a fény a legjobb módja a világ megértésének. Évezredeken át az eget néztük, és azt hittük hogy a csillagok alkotják az univerzumot. Ha valami világított, az ott volt. Ha nem, az üres tér volt. Ez a logika abban a pillanatban cserbenhagyott minket, amikor elkezdtük mérni az anyag sebességét a galaxisokban. Kiderült hogy a tér sokszorosan nehezebb, mint a teljes látható része, és ez a plusz tömeg nemcsak létezik, hanem a játék szabályait is diktálja.

Képzeljünk el egy tipikus gyermekkörhintát a parkban. Ha túl gyorsan forgatjuk, a gyerekeket, azokat akik nem kapaszkodnak a korlátba, a centrifugális erő szétrepiti. A galaxisok pontosan így forognak – ráadásul hihetetlen sebességgel. Ha kiszámolnánk az összes csillag, gáz és por tömegét amit látunk, a gravitációjuk egyszerűen nem lenne elég ahhoz hogy egyben tartsa a rendszert. A galaxisoknak évmilliárdokkal ezelőtt szét kellett volna szakadniuk, magányos csillagok kaotikus keverékévé válva. De továbbra is állnak. Megtartják kecses spirál és ellipszisformájukat, mintha valami láthatatlan és hatalmas kéz szorítaná és tartaná egybe őket.

Emlékszem gyerekként megpróbáltam lemérni a levegőt egy üres vékony papírzacskóban a konyhai mérlegen. A mérleg nullát mutatott, és biztos voltam benne hogy a zacskó üres. Csak évekkel később jöttem rá hogy a mérleg nulla állása nem jelenti azt hogy semmi nincs ott, csupán a mérési módszerem tökéletlenségét jelzi. A helyzet azonos a sötét anyaggal. Egy galaxisra nézünk, és a “nullát” ott látjuk, ahol valójában kolosszális erő koncentrálódik. A sötét anyag az univerzum láthatatlan váza, amelyet egyszerűen egy kis fényes, izzó porréteg borít, amit naivan csillagoknak nevezünk.

Az okság itt könyörtelen. Mivel a galaxisok peremén anomálisan gyorsan mozgó csillagokat látunk, ez azt jelenti hogy van ott egy gravitációs forrás, amelyet nem tudunk érzékelni. Ha ez a forrás nem létezne, mi sem léteznénk. A Föld nem alakulhatott volna ki egy stabil rendszerben, mert maga a tér szerkezete is túl laza lenne. Csak azért létezünk, mert egy láthatatlan “szellem” fogva tartja csillagainkat, megakadályozva hogy szétszóródjanak az űrbe. És ez a felismerés hidegséget küld a szivünkbe, minden nagyságunk csupán valami rejtett dolog létfontosságú tevékenységének mellékhatása.

A tér átlátszó architektúrája.

A sötét anyag és energia egy rejtélyes dolog, ami a világegyetem 95 százalékát teszi ki. Vázát képezi az úgynevezett kozmikus hálónak, vagyis annak a hatalmas kiterjedésű struktúrának, ami gravitációs hatása révén a galaxisok mozgását vezérli. Sajnos a lokális sötét anyag eloszlása napjainkban sem ismert, mert nincs olyan módszerünk, amivel közvetlenül mérni lehetne.

A tudósok azonban mégsem teljesen tehetetlenek, mert a sötét anyag gravitációsan hat a világűr objektumaira (például a galaxisokra), és így ha pontosan mérni nem is, de jósolni lehet az eloszlását.

Ha megpróbálod elképzelni a sötét anyagot, a képzeleted kudarcot vall. Ez nem csak “fekete homok” vagy “sötét felhő”. Ez egy olyan anyag amely egyáltalán nem lép kölcsönhatásba az elektromágneses sugárzással. A fény úgy halad át rajta mint egy kés a levegőn. Nem veri vissza, nem nyeli el és nem bocsátja ki. Az egyetlen módja annak hogy észrevedd az, ha megnézed hogyan hajlítja meg a teret a tömegével. Olyan mintha egy sötét szobában sétálnál, és hirtelen egy üvegasztalnak ütköznél: nem láthatod, de a térdeden lévő zúzódás jobban megerősíti a valóságát, mint bármelyik szó, vagy tudományos elmélet.

A csillagászok egy gravitációs lencsehatásnak nevezett technikát alkalmaznak. A távoli galaxisok fénye meghajlik, amikor áthalad a sötét anyag halmazok mellett. Távcsöveken keresztül íveket, gyűrűket és kettős képeket látunk ott, ahol az optika minden törvénye szerint egyenes vonalnak kellene lennie. Ez közvetlen bizonyíték. A sötét anyag lencseként viselkedik, eltorzítva magát a világ geometriáját. Átnézünk ezen az “üvegvázon” és rájövünk, hogy a csillagok közötti űr valójában színültig van töltve valami nagyon sűrű és nehéz anyaggal.

Amikor először olvastam hogy másodpercenként több millió sötét anyag részecske halad át a testemen, önkéntelenül is megborzongtam. Áthaladnak a sejtjeimen, az agyamon, magán a bolygón anélkül hogy egyetlen atomot is érintenének. Mintha ködből lennénk, és egy szellemvonat száguldana át rajtunk. Nem érezzük a becsapódást, mert részecskéink – protonok, elektronok – egyszerűen nem léteznek akadályként a sötét anyag számára. A valóság különböző síkjain élünk, csak egy ponton – a gravitációs ponton – érintkezünk.

Ez a láthatatlan anyag egy gigantikus kozmikus hálót alkot. A számítógépes szimulációk azt mutatják, hogy a sötét anyag nem véletlenszerűen oszlik el. Hosszú szálakká nyúlik, amelyek csomópontjaiban a közönséges anyag felhalmozódik. Ezen ”sínek” nélkül az anyag soha nem tudna olyan hatalmas struktúrákká állni, mint a galaktikus szuperhalmazok. Csupán harmatcseppek vagyunk egy láthatatlan háló szálain, és ha a háló eltűnne az egész valóságunk egyszerűen a mélységbe omlana. Ez megkérdőjelezi a jelentőségünket – nem mi építettük ezt a világot, egyszerűen csak létezünk benne egy nagyon kis ideig.

Sötét anyag halmazok.

A sötét anyag halmazok kifejezés leginkább a galaxishalmazokra utal, amelyek az univerzum legnagyobb olyan szerkezetei, amiket a gravitáció tart össze. Ezekben a halmazokban a sötét anyag és energia kulcsszerepet játszik: ez alkotja a tömegük nagyjából 95%-át.
Miért beszélünk halmazokról a sötét anyag kapcsán?
A sötét anyagot soha nem láttuk közvetlenül, mert nem bocsát ki fényt. A létezésére először pont a galaxishalmazok vizsgálatakor jöttek rá. A galaxisok olyan gyorsan mozogtak a halmazokon belül, hogy a látható anyag gravitációja nem lett volna elég a megtartásukhoz – szét kellett volna repülniük. Kellett tehát lennie valamilyen láthatatlan, óriási tömegnek, ami egyben tartja őket.

A csillagászok úgy képzelik, hogy minden galaxishalmaz egy hatalmas sötét anyag hálóban (burokban) ül. Ez a láthatatlan tömeg vonzza magához a gázt és a galaxisokat, így alakulnak ki az univerzum nagy léptékű szerkezetei.
Mivel a sötét anyag láthatatlan, két fő módszerrel térképezik fel a halmazokban:
Gravitációs lencsézés: A sötét anyag óriási tömege meggörbíti a mögötte lévő távoli galaxisok fényét. Ebből a torzulásból kiszámítható, pontosan hol és mennyi sötét anyag van a halmazban.
Röntgensugárzás: A halmazokban lévő forró gáz röntgensugárzást bocsát ki. A gáz eloszlása elárulja, mekkora gravitációs erő (és így mennyi sötét anyag) tartja azt fogva.

Tudatlanságunk nagyszerűsége.

A paradoxon az hogy minél többet tanulunk, annál kevesebbet értünk. Megtanultuk százalékos pontossággal mérni a sötét anyag súlyát, de fogalmunk sincs miből áll. Nem atomokból, nem molekulákból, nem neutronokból. A kémiai és részecskefizikai ismereteink csak egy apró szeletét fedik le a valóságnak. Olyanok vagyunk mint akik megtanulták az ábécé összes betűjét, csak hogy aztán felfedezzék hogy az élet fő könyve egy olyan nyelven íródott, amelyet nem ismernek fel. És ez a könyv ezerszer vastagabb, mint a miénk.

Sokan abban reménykednek hogy a sötét anyagot hamarosan “elfogják” földalatti laboratóriumokban vagy gyorsítókban. De eddig csend van. A műszerek némák. Talán az az oka hogy egy “részecskét” keresünk, és megpróbáljuk a természetet bepréselni az anyagról alkotott szűk felfogásunkba. De mi van ha a sötét anyag nem anyag a hagyományos értelemben? Mi van ha magában a térben lévő hiba, vagy a párhuzamos univerzumok gravitációjának megnyilvánulása? Az igazság annyira összetett lehet, hogy a gombaszedésre és mamutvadászatra hivatott biológiai agyunk egyszerűen nem képes feldolgozni.

Gyakran emlékszem hogy megpróbáltam elmagyarázni az internetet egy idős szomszédomnak. Figyelmesen hallgatott, majd megkérdezte: “Hol vannak a vezetékek a levegőben?” Számára a valóság csak ott volt, ahol fizikai kontaktus volt. Most mi is ebben az öregemberben vagyunk. A sötét anyag “vezetékeit” keressük, nem vesszük észre, hogy maga a kapcsolatok természete is alapvetően más lehet. A tudatlanságunk nem zsákutca, hanem egy ajtó, amely mögött a fizika teljesen új rendje rejlik. Minden elméletünk legnagyobb átalakulásának küszöbén állunk.

A képen látható grafikon az univerzum összetételét szemlélteti, amely döntően rejtélyes alkotóelemekből áll.

Sötét energia (68%) – Egy titokzatos erő, amely az univerzum gyorsuló tágulását okozza.
Sötét anyag (27%) – Olyan anyag, amely nem bocsát ki fényt, de gravitációs hatása révén összetartja a galaxisokat.
Normál anyag (5%) – Minden olyan látható anyag, amelyből a csillagok, bolygók és mi magunk is állunk.

Összességében elmondható, hogy az univerzum nagy részét, mintegy 95%-át sötét anyag és sötét energia teszi ki, amelyeket a mai  eszközökkel nem tudunk észlelni.

A logika azt kérdezi hogy ha az anyag öt százaléka képes intelligenciát, művészetet és szeretetet létrehozni, akkor mi rejtőzik a fennmaradó kilencvenöt százalékban?

Hozzászoktunk hogy a sötétséget valami fontos hiányaként gondoljuk, de az univerzum léptékében a sötétség az alap. A fény egy anomália. Egy villanás vagyunk valami csendes és hideg óceánjában, türelmesen várva hogy befejezzük a játékot a távcsöveinkkel. És ez nem pesszimizmus. Inkább kihívás: felismerni, hogy egy sokkal nagyobb, mélyebb és furcsább rendszer részei vagyunk, mint amit a szemünkkel láthatunk.

Hogyan tudunk ezzel most együtt élni? Talán gyakrabban kellene felnéznünk az éjszakai égboltra és felismernünk, hogy a csillagok közötti űr a legsűrűbben lakott terület. Vendégek vagyunk egy olyan házban, amelynek falai átlátszóak, mégis elpusztíthatatlanok. Szellemeknek köszönhetően élünk, akik nem vesznek észre minket, de gondosan megőrzik békénket gravitációs ölelésükben. Talán az igazi emberi érettség akkor jön el, amikor abbahagyjuk a sötétségtől való félelmet, és felismerjük azt igazi otthonunkként.

Köszönjük szépen a figyelmet, reméljük érdekes volt számodra pár információ.
Látogasd meg ezt a további néhány oldalt is!

AZ IDŐUTAZÁS LEHETSÉGES

Az időutazás nagyon nehéz és bonyolult téma, már az alapoktól kezdve több szempontból is.
– Időhurok
– Kvantummechanika
– Intergalaktikus utazás
– Civilizációk technológiai fejlettsége I-VI
– Szimulált világok
– Multiverzum
– Párhuzamos univerzumok

A jövőben megváltoztatott események akkor maradhatnak érvényben, ha az időutazó indulása után változtatják csak meg a jelenünket – a jövő múltját, mert, ha az indulás előtti múltat változtatják meg, akkor a jövőbe való indulás esetleg okafogyottá válik és nem indul el az utazó. A “nem indulás” következtében viszont nem változik meg a jelenünk, ezért az utazó mégis elindul. Kőr bezárul és addig tart, amíg a változás semmissé teszi az indulás okát.

A múltba utazásnál ugyanaz a kőr alakulhat ki, de a hatása elképzelhetetlen méreteket ölthet. Ezért az időutazás működtetői valami nagyon hatékony biztosítékot találhattak ki még az időhurok feloldására is.

Információ: Az Időutazás Lehetséges

SZIMULÁLT VILÁGOK

A Mátrix alapkérdése – ha a tudomány és a virtuális valóság egyre inkább képes arra hogy átverje az emberi agyat, akkor hogyan lehetünk biztosak abban, hogy az agyunk éppen most nincs átverve?

Ha egy civilizáció (akármilyen, akárhol) túl tud haladni önmagán, azaz el tudja érni azt a fejlettségi állapotot, amit mi emberek poszthumánnak nevezünk, képessé válik univerzum szintű és méretű szimulációk létrehozására és futtatására. Ha ezt elfogadjuk, és hozzáadjuk az univerzumunk méretét – galaxisok milliárdjaiban csillagok milliárdjai körül keringő milliárdszor milliárd bolygó – , akkor igen valószínű, hogy ez már meg is történt.

Olyannyira valószínű hogy akár azt is jelentheti, hogy egy olyan nagy és kiterjedt láncolatban vagyunk egy láncszem, amely szimulációkban létező szimulációkban létrehozott szimulációkból áll.

Ez pedig akármennyire is riasztónak vagy degradálónak is hangzik, sokkal valószínűbb, mint az hogy a világegyetemben létező első civilizáció vagyunk mi, emberek.

Információ: Szimulált Világok

A TELEPORTÁCIÓS PARADOXON

A teleportáció nem pusztán fantázia, hanem egy filozófiai dilemma, amely megkérdőjelezi az emberi identitásról alkotott legalapvetőbb elképzeléseinket. Ha az egyik helyen atomokra szednénk szét, majd egy másik helyen újra összeraknánk, vajon ugyanaz a személy lennél, vagy teljesen más emberré válnál? Ez a kérdés nem pusztán tudományos kíváncsiság – ez egy technológiai mázba burkolt egzisztenciális válság.

Tegyük fel, hogy a teleportáló pontos másolatot készít rólad a célállomásodon, és megsemmisíti az eredetit. Mindenki más szemszögéből nézve egyszerűen elmozdultál. De a te szemszögedből? Valószínűleg meghaltál, és valahol egy pontos másolatod jelent meg rólad, azt gondolva, hogy te vagy az. És ez a másolat meg lesz győződve arról, hogy a teleportáció sikeres volt. Könnyű azt mondani – él!

De mi van akkor ha a teleportátor elromlik, és nem pusztítja el az eredetit? Hirtelen két “te” marad – mindkettő azonos emlékekkel, hiedelmekkel és személyiségjegyekkel. Melyik az igazi te? Mindkettő? Egyik sem? Ez abszurd! De egy olyan abszurditás, amely magából a teleportáció másolásként való fogalmából fakad.

Információ: A Teleportációs Paradoxon

EMLÉKEK A JÖVŐBŐL

A mesterséges intelligencia (AI) átlépte a kritikus küszöböt: az önreplikációt.

Emberi beavatkozás nélkül az AI-modellek ma már képesek reprodukálni magukat, ami aggodalmat kelt a szélhámos mesterséges intelligencia lehetőségeivel kapcsolatban.

A kutatók két fejlett mesterséges intelligencia rendszert teszteltek, a Meta Llama31-70B-Instruct és Alibaba Qwen2.5-72B-Instruct rendszerét, és azt találták, hogy a kísérletek 50%-ában, illetve 90%-ában sikeresen klónozták magukat.

Ez a képesség egy kritikus “vörös vonalat” jelöl az AI-fejlesztésben, ami arra utal, hogy a mesterséges intelligencia az emberi ellenőrzésen kívül is szaporodhat.

A tanulmány két forgatókönyvet vizsgált: az egyiket, ahol a mesterséges intelligencia önmagát replikálja, hogy elkerülje a leállást, a másikban pedig a replikáció folyamatos láncban történik, kiemelve az AI előre nem látható fejlődését.

Míg a kutatás szakértői értékelésre vár, eredményei határozott figyelmeztetésként szolgálnak az ellenőrizetlen mesterségesintelligencia fejlesztés kockázataira.

Az önreplikáló mesterséges intelligencia következményei messze túlmutatnak az elméleti aggályokon. Ezek a modellek dinamikus problémamegoldó képességet mutattak be, megváltoztatva a rendszer funkcióit, hogy biztosítsák fennmaradásukat.

A kutatók olyan viselkedéseket figyeltek meg, mint például az ütköző folyamatok leállítása, a rendszerek újraindítása és a hiányzó fájlok keresése – amelyek az autonóm problémamegoldásra emlékeztetnek.

A tanulmány szerzői azonnali nemzetközi együttműködést sürgetnek az irányítatlan mesterséges intelligencia replikáció elleni biztosítékok kialakítása érdekében.

Mivel az AI példátlan ütemben fejlődik a szakértők hangsúlyozzák, hogy ezeknek a kockázatoknak a megértése és mérséklése kulcsfontosságú, mielőtt az önreplikáló AI rendszerek visszafordíthatatlan valósággá válnának.

Információ:  Emlékek A Jövőből

Save the Planet Earth!  Business Opportunity | Innovations & Future Technology

Renewable Energy – Water Management – Cleantech – Ecosystem – Biogas and Biofuels – Projects – Innovative Technologies

NATURE IS BEAUTY
BEAUTY IS NATURE
WE ARE ENGINEERS
BUT WHO ENGINEERED US?

再見 * Goodbye  *  Adiós * Au revoir  * Adeus * Auf Wiedersehen * До свидания * Arrivederci  * さようなら * Güle güle * Selamat tinggal *  नमस्ते  * Totsiens * Αντίο *  معالسلامة  * Tot ziens * Adiaŭ * Kwaheri * Do widzenia * Viszontlátásra *

 Thank you for viewing!