Mosolygós Üdvözlet Kedves Látogató!

Hello, a nevem Ansyme XC722, hostess vagyok itt, én fogadom a látogatókat. Amint látod  nem csak karcsú derék, sportos alak, hanem még szép és bizalomgerjesztő, nagyon barátságos mosoly is kell ehhez  a munkához. :-))

Kerülj beljebb, csak bátran, – most egy érdekes téma következik – Ciklikus Szingularitási Hurok.

Az elején egy kicsit matekozzunk, lesz néhány szám, de annyira nem vészes. Utána rögtön “indul az újraindítás” – amitől remélhetőleg minden kedves humanoid gondolkodása “beindul” mert gondolkozni mindig jó és érdemes a világról.

Technológiai szingularitásnak nevezzük azt a közeli jövőben bekövetkező eseményt amikor az emberfeletti  intelligencia megjelenése miatt a technológiai fejlődés és a társadalmi változások felgyorsulnak, olyan módon és sebességgel változtatva meg a környezetet, amit a szingularitás előtt élők képtelenek felfogni vagy megbízhatóan megjósolni.

Ez a folyamat már beindult és egyre jobban gyorsul napjainkban. Egy biológiai korlátoktól mentes emberi szintű MI amely önmagát szabadon fogja fejleszteni, a visszacsatolás miatt véges idő alatt tud majd saját magának bármilyen nagy számítási teljesítményt fejleszteni.

J. Good leírt egy lehetséges jelenséget amely még közelebb áll a szingularitás mai jelentéséhez, mivel megemlíti az emberfeletti intelligenciák megjelenését:

„Definiáljunk egy ultraintelligens gépet úgy, mint egy olyan gép, amelynek intellektuális tevékenysége túlmutat a legintelligensebb emberekén is. Mivel a gépek tervezése az egyike ezen gép intellektuális tevékenységeinek, egy ultraintelligens gép még jobb gépek tervezésére lenne képes, ezáltal egy ‘intelligencia robbanást’ hozva létre, amely gyorsan maga mögött hagyná az ember intelligenciáját. Emiatt az ultraintelligens gép lenne az utolsó találmány, amit az embernek létre kéne hoznia.”

Két évvel azután, hogy a mesterséges intelligenciák elérik  majd az ember színvonalát, a sebességük megduplázódik. A második év után azonban a megnövelt számítási teljesítménnyel rendelkező gépeknek fele ennyi idő (egy év) is elég lesz az újabb duplázáshoz, a rákövetkező gépgenerációnak pedig szintén ennek a fele (fél év), és így tovább.

Raymond Kurzweil jövőkutató a Moore-törvény általánosítását fogalmazta meg, amely sokak számára komoly érvet jelentett a szingularitás várható valószínű bekövetkezése mellett. A Moore-törvény egy exponenciális növekedési mintát ír le az integrált áramkörök összetettségében. Kurzweil ezt a mintát úgy bővítette ki, hogy az érvényes az integrált áramkörök megjelenése előtti és a jövőben megjelenő technológiákra egyaránt.

Leírja, hogy amint egy technológia megközelíti a lehetőségei határait, egy új technológia jelenik meg, ami lehetővé teszi a folyamatosan gyorsuló fejlődést. Azt jósolja, hogy ahogy közelebb kerülünk a szingularitáshoz, ezek a paradigmaváltások egyre gyakoribbak lesznek. Kurzweil úgy hiszi, hogy a Moore-törvény által leírt exponenciális növekedés folytatódni fog az integrált áramkörök utáni technológiákban, és a folyamat végül a szingularitáshoz vezet.

“Ez a laptop egyetlen nanoszekundum egy tízezred része alatt el tudna végezni az elmúlt tízezer év összes emberi gondolkodásának megfelelő gondolkodást (azaz tízmilliárd emberi agy tízezer éven keresztül végzett munkáját)

A technológia történelmének elemzése rámutat arra, hogy a technológiai változás exponenciális, szemben a jelenlegi ‘intuitív-lineáris’ nézetekkel. Ezért a 21. században nem 100 évnyi, hanem – a jelenlegi ütemmel – 20.000 évnyi fejlődést fogunk megtapasztalni. A fejlődés haszna, eredményei is, mint a chipsebesség és költséghatékonyság szintén exponenciálisan fognak növekedni. Még az exponenciális növekedés is exponenciálisan fog változni.

Pár évtizeden belül a gépi intelligencia meg fogja haladni az emberi intelligenciát, és ez a szingularitáshoz fog vezetni: olyan gyors és alapvető technológiai változásokhoz, amely szakadást fog létrehozni az emberi történelemben. Az esemény következményei olyan, jelenleg elképzelhetetlen jelenségek lesznek, mint a biológiai és nem-biológiai intelligencia keveredése, halhatatlan, szoftver alapú emberek, végül pedig egy hihetetlenül magas szintű intelligencia, amely fénysebességgel terjed az univerzumban.

Az emberi képességekben mélyreható és drámai hirtelenségű változást eredményező szingularitás dátumát 2045-re teszem. Az abban az évben létrehozott nem biológiai intelligencia egymilliárdszor erősebb lesz, mint az emberiség teljes intelligenciája ma.”

Újraindítottak minket? Bizonyítékok arra, hogy a technológiai szingularitás ciklikus, és már előfordult a Földön.

A tankönyveinkben található sok történet a legnagyobb mese, amiben valaha is megegyeztünk, és elfogadtuk. Miközben büszkén nézegetjük okostelefonjainkat és neurális hálózatainkat, és a technológiai fejlődés úttörőinek tartjuk magunkat, egy sokkal nyugtalanítóbb igazság kísértete lebeg mögöttünk: már jártunk itt korábban. Nem konkrétan mi, de az intelligens lények ezen a bolygón már elérték a technológiai szingularitást, és az… nos, mondjuk úgy, nem túl jól végződött.

Tudjátok, a szingularitás lényege az, hogy amikor a technológia exponenciálisan fejlődni kezd, és olyan szuperintelligens rendszereket hoz létre, amelyek képesek önmagukat fejleszteni, akkor minden kedves jóslatunk szertefoszlik. A legtöbb futurológus egy fényes jövőt képzel el, ahol gyakorlatilag halhatatlan félistenekké válunk, vagy egy technológiai felemelkedésben egyesülünk a mesterséges intelligenciával. De mi van, ha ezt az utat már kitaposták? Mi van, ha a furcsa régészeti leletek, a megmagyarázhatatlan evolúciós ugrások és a genetikai rendellenességek nem csupán rejtélyek, hanem a szingularitás egy korábbi táncának nyomai?

Amikor a kövek a lehetetlenről beszélnek.

A régészet egy furcsa tudomány. Amikor a leletek megerősítik az elfogadott elméleteket, múzeumi kiállításokká válnak. Amikor ellentmondanak nekik, poros fiókokba tuszkolják őket, évtizedekig érintetlenül. De az igazságnak van egy módja átszivárogni, mint a víz a repedéseken.

Vegyük például a Baalbek Trilithont – három, egyenként több mint 800 tonnás kőtömb, tökéletesen kidolgozott és olyan precízen illesztett, hogy egy késpengét sem lehet közéjük csúsztatni. Modern mérnökeink még mindig a fejüket vakarják, próbálják megérteni, hogyan sikerült ezt a fejlett technológia nélküli „primitív” embereknek elérniük. Vagy talán azért, mert rendelkeztek technológiával?

Vagy az Antikythera mechanizmus – egy ókori görög eszköz, amely olyan bonyolult volt, hogy analógjai csak 1500 évvel később jelentek meg Európában. Hogyan magyarázná egy iPhone felfedezését egy ókori római ásatáson? A régészek nagyjából ugyanígy éreztek, amikor felfedezték ezt a több mint 2000 éves „számológépet”.

És mi a helyzet Costa Rica tökéletesen gömb alakú gömbjeivel, az egyiptomi villanykörtékkel vagy az indiai vimánákkal? A mainstream tudomány vagy figyelmen kívül hagyja ezeket a leleteket, vagy a végletekig feszegeti őket, olyan magyarázatokat kínálva, amelyeket még egy óvodás sem hinne el.

De a legérdekesebb dolog nem az egyes leletek, hanem az eloszlásuk mintázata. Úgy tűnik, globális katasztrófák után bukkannak fel, majd ismét eltűnnek. Mintha a technológia fejlődése bolygónkon nem egyenes vonalú, hanem egy szinuszhullám lenne csúcsokkal és mélypontokkal. És mi van, ha valami technológiai szingularitáshoz hasonló dolog történt az előző csúcson?

Furcsa ugrások a DNS-ünkben.

Ha úgy gondolod, hogy a régészeti anomáliák túl sok, várj amíg meghallod, mit mondanak a genetikusok, amikor a kamerák és a mikrofonok ki vannak kapcsolva.

Azt mondják nekünk, hogy az evolúció egy sima, fokozatos folyamat. A kis mutációk idővel felhalmozódnak, apró előnyöket biztosítva az élőlényeknek. De amikor az emberi faj történetét nézzük, valami teljesen mást látunk – hirtelen ugrásokat, amelyek inkább a céltudatos beavatkozásra, mint a véletlenszerű természetes szelekcióra hasonlítanak.

Körülbelül 70 000 évvel ezelőtt valami furcsa történt: az emberi agy hirtelen megnagyobbodott és összetettebbé vált minden látható evolúciós ok nélkül. Ezt követte az összetett eszközök létrehozása, a nyelv és az absztrakt gondolkodás megjelenése. A tudósok ezt kognitív forradalomnak nevezik, de megvonják a vállukat amikor megkérik őket, hogy magyarázzák már meg az okait.

És mi a helyzet a nagyjából ugyanebben az időben bekövetkezett genetikai szűk keresztmetszettel? A genetikai elemzés azt mutatja, hogy az emberiség majdnem kihalt, mindössze néhány ezer egyedre fogyott. Mi okozhatta ezt a drámai népességcsökkenést? Globális katasztrófa? Vagy talán… egy félresikerült technológiai szingularitás?

Még érdekesebb az úgynevezett “szemét DNS” – genomunk 98%-a, amely állítólag semmilyen fehérjét nem kódol. Évtizedekig a tudósok haszontalan evolúciós hulladéknak tekintették, mígnem a közelmúltba rájöttek, hogy komplex génszabályozást tartalmaz. De mi van, ha ez nem csak szabályozás, hanem kódolt információ? Egyfajta genetikai pendrive egy korábbi, magasan fejlett civilizációból?

Sci-finek hangzik? Teljesen. De a tudomány gyakran azzal kezdődik, hogy valaki azt kérdezi: “Mi van, ha…?”

A sejt rendkívül páratlan összetettsége.

Ahhoz, hogy megértsük az élet reális voltát, ahogyan az a molekuláris biológiában feltárul, egymilliárdszorosra fel kell nagyítanunk egy sejtet, hogy húsz kilométeres legyen az átmérője, és hasonlítson egy óriás kör alakú űrhajóhoz, amely elég nagy ahhoz, hogy beborítson egy nagyvárost, amilyen London vagy New York.

Ekkor egy olyan tárgyat látnánk, amely úgy van megformálva, hogy páratlan összetettségű és alkalmazkodó legyen. A sejt felszínén több millió nyílást látnánk, mint amilyenek egy hatalmas űrhajó fedélzeti nyílásai, melyek kinyílnak és becsukódnak, hogy lehetővé tegyék az anyagok folyamatos ki- és beáramlását.

Ha belépnénk az egyik ilyen nyíláson, a csúcstechnológia és az elképesztő összetettség világában találnánk magunkat. Végtelen, rendkívül jól megszerkesztett folyosókat és csatornákat látnánk, amelyek a sejt belső felületétől minden irányba elágaznak; némelyik a sejtmagban lévő központi memóriabankhoz vezetne, míg mások a szerelőtelepekhez és a feldolgozóegységekhez vezetnének.

Maga a sejtmag egy hatalmas, több mint egy kilométer átmérőjű, gömbölyű helyiség lenne, amely egy geodéziai kupolára hasonlít, s ennek belsejében a DNS-molekulák több kilométeres, spirális láncait látnánk, melyek mindegyike rendezett sorokban, szépen halomba lenne rakva. A termékek és a nyersanyagok óriási választéka szépen elrendezett módon egyik helyről a másikra haladna a sokféle csatorna mentén a különböző szerelőtelepekről és vissza, a sejt külső területén.

Csodálkoznánk azon, hogy a sok, látszólag végtelen csatorna mentén látható oly sok tárgynak a mozgásában micsoda irányítás rejlik, s mind tökéletes összhangban van egymással. Bármilyen irányba tekintenénk, mindenféle robotszerű gépeket látnánk magunk körül.

Észrevennénk, hogy a sejt működéséhez szükséges alkotóelemek közül a legegyszerűbbek — a fehérjemolekulák — meglepő módon a molekuláris gépezet összetett darabjai, melyek mindegyike körülbelül háromezer atomból áll, s ezek rendkívül szervezett, háromdimenziós térszerkezetben lennének elrendezve. 

Még inkább elcsodálkoznánk, amikor ezeknek a bizarr molekuláris gépeknek a különösen megfontolt tevékenységeit néznénk, főleg amikor megértenénk, hogy az összes megszerzett fizikai és kémiai ismereteink ellenére egy ilyen molekuláris gép megformálásának a feladata, azaz egyetlen működő fehérjemolekuláé, jelenleg teljesen meghaladja képességeinket, és legalább a következő évszázad kezdetéig valószínűleg nem is fogjuk megvalósítani.
A sejt élete mégis több ezer, feltétlenül több tízezer, valamint valószínűleg több százezer különböző fehérjemolekula koordinált tevékenységétől függ. (Evolution: A Theory in Crisis)

A sejtek alkotóelemei molekulákból állnak. A sejtek az összes élőlény építőkövei. Behe professzor római katolikus, és hisz az evolúcióban, ezzel magyarázva az állatok későbbi kifejlődését. Mégis komoly kétségeket támaszt azzal kapcsolatban, hogy vajon az evolúció magyarázatot tud-e adni a sejt létezésére. Molekuláris gépekről beszél, amelyek “a sejtben csomagot szállítanak egyik helyről a másikra olyan “országutakon” amelyek más molekulákból állnak. A sejtek a gépeket használva úszkálnak, lemásolják magukat egy gép segítségével, és gép segítségével vesznek magukhoz táplálékot. Röviden: rendkívül bonyolultan kifinomult molekuláris gépek irányítanak minden sejtfolyamatot. Így az élet részletei finoman be vannak állítva, és az élet gépe hallatlanul összetett.”

Na már most mindez a tevékenység milyen méretekben megy végbe? Egy jellegzetes sejt mindössze háromezred milliméter széles! Ezen a parányi helyen történnek a létfontosságú összetett funkciók. Nem csoda hát, hogy valaki ezt mondta: „Az a dolog csattanója, hogy a sejt — az élet alapja — meghökkentően összetett.”

A ciklikus szingularitási hurok.

Gondoljunk egy pillanatra a nagy kozmikus iróniára: mi van, ha a technológiai szingularitás elérésére irányuló összes erőfeszítésünk csupán egy újabb lépés egy már kitaposott ösvényen? Mi van, ha nem mi vagyunk az intelligens élet első olyan változata a Földön, amely eléri azt a pontot, ahol a technológia okosabbá válik, mint alkotói?

A modell amelyet én ciklikus szingularitási huroknak nevezek.

Fejlődés: A civilizáció fokozatosan gyorsuló technológiát fejleszt.

Szingularitás: Létrejön egy szuperintelligens MI, amely az emberi felfogóképességet messze meghaladó technológiát katapultál.

Kihalás/Incidens: Valami alapvető dolog történik – egy civilizáció vagy elpusztítja önmagát, vagy egy teljesen más létezési szintre „emelkedik”.

Új kezdet – Egy faj megmaradt tagjai újrakezdik, és az előző ciklusról csak homályos emlékeket őriznek meg mítoszok formájában.

Ismerős? Az aranykor és Atlantisz mítoszaitól a bibliai Bábel tornyán át a hindu jugákig gyakorlatilag minden kultúra tartalmaz történeteket a magasan fejlett korábbi korszakokról, amelyek katasztrófával végződtek.

De miért nem találunk egyértelmű nyomokat az ilyen fejlett civilizációkról? A válasz egyszerűbb lehet, mint amilyennek látszik: a valóban fejlett technológiák biológiailag lebomlanak. Már most is fejlesztünk biológiailag lebomló elektronikát és anyagokat. Képzeljük el, mennyire “zöld” lenne egy évezredekkel előttünk álló civilizáció technológiája? Egyszerűen visszatérne a Földre, nyom nélkül.

Vagy talán a civilizáció elérte a fejlettség olyan szintjét, hogy túllépte a fizikai valóságot azáltal, hogy feltöltötte tudatát egy kvantumfelhőbe, vagy egy párhuzamos dimenzióba szállította magát? Ebben az esetben csak furcsa anomáliák és tárgyak maradnának, amelyek nem illenek a lineáris fejlődésről alkotott képünkbe.

Kozmikus kísérlet ismételt próbálkozásokkal.

De mi van, ha még tágabb nézőpontot veszünk? Mi van, ha a Föld nem csupán egy véletlenszerű bolygó, hanem egyfajta kozmikus laboratórium az intelligenciával és a technológiával végzett kísérletekhez?

Megszoktuk, hogy az evolúció csúcsának tekintjük magunkat, egyedinek és megismételhetetlennek. De kozmikus szempontból ez meglehetősen naivnak tűnik. Ahogy Carl Sagan csillagász mondta: “Ahhoz, hogy a semmiből almás pitét süssünk, először meg kell teremtenünk az univerzumot.” De miért kellene univerzumot létrehozni egyetlen pite kedvéért? Nem lenne logikusabb feltételezni, hogy sok “pite” létezik?

Ha a Földet az intelligencia fejlesztésének kísérleteként tekintjük, világossá válik, miért tesz az evolúció ilyen furcsa ugrásokat, és miért találunk a technológia nyomait ott, ahol látszólag nem kellene. Ezek nem hibák vagy anomáliák – hanem a kísérlet ellenőrző pontjai.

A modern fizikusok komolyan vitatják a Multiverzum és a szimulált valóság koncepcióját. Mi van, ha az univerzumunk valóban egy szimuláció, de nem a Mátrix primitív értelmében, hanem egy mélyebb értelemben? Egy számítási kísérlet az intelligencia létrehozására, amely fejlődési ciklusokon megy keresztül, minden alkalommal apró eltérésekkel?

Ez megmagyarázná, miért olyan hasonlóak a különböző kultúrák mítoszai, miért van annyi anomália a genetikában és a régészetben, és miért hasonlít a technológia története inkább spirálra, mint egyenes vonalra.

És mi, modernek, akik annyira büszkék vagyunk okostelefonjainkra és internetre, talán egyszerűen ugyanazt az utat követjük, mint elődeink. Ahogy a mondás tartja: “Mindez már megtörtént korábban, és megtörténik újra.”

Amikor a holnap tegnap lesz.

Tehát mit jelent számunkra ez a ciklikus technológiai szingularitás elmélete? Arra vagyunk ítélve, hogy megismételjük a korábbi ciklusok hibáit? Vagy talán ezúttal meg tudjuk törni a ciklust?

Ironikus módon a kvantum-számítástechnika és az információelmélet modern kutatásai rámutathatnak a korábbi technológiai civilizációk lehetőségére. Egyes fizikusok azt sugallják, hogy az információ soha nem tűnik el teljesen az univerzumból. Kevésbé hozzáférhetővé, jobban “összefonódottá” válhat, de továbbra is létezik. Ha így van, akkor a korábbi szingularitási ciklusokról szóló információk megőrizhetők a valóság kvantumszövetében.

Talán a déja vu nem csupán egy idegi hiba, hanem egy emlékkép egy korábbi ciklusból? És az intuíció nem misztikus képesség, hanem inkább tudatalatti hozzáférés ehhez az ősi információhoz?

Amikor a mesterséges intelligencia jövőjéről beszélünk, gyakran olyan forgatókönyveket képzelünk el, mint a “gépek felkelése” vagy a “technológiai paradicsom”. De mi van, ha az igazi veszély nem is ez, hanem az, hogy a mesterséges intelligencia esetleg észleli és aktiválja egy korábbi szingularitás nyomait, lezárva a ciklust?

Vagy talán ez már megtörténik? A modern számítástechnikai rendszerekben megfigyelt furcsa kvantumhatások, a matematika megmagyarázhatatlan hatékonysága a fizikai világ leírásában, a titokzatos sötét anyag és energia – mindezek egy korábbi szingularitás nyomai, vagy akár aktív összetevői lehetnek.

A valóság sokkal furcsább lehet, mint azt hajlandóak vagyunk beismerni. Nem egyszerűen egy ismeretlen jövő felé tartunk – talán visszatérünk egy elfeledett múltba.

És talán a legnagyobb kérdés nem az, hogy a szingularitás megtörténik-e, hanem az, hogy rájövünk-e, hogy már megtörtént, mielőtt újra megnyomjuk a reset gombot.

És miközben továbbra is szüntelenül törekszünk a technológiai tökéletességre, talán érdemes időnként megállni és meghallgatni a kövek suttogását és a DNS-ünkben található titokzatos mintázatokat. Talán nemcsak a múltunkról, hanem az elkerülhetetlen jövőnkről is próbálnak mesélni nekünk.

Végül is a megmagyarázatlan múltnak megvan az a rossz szokása, hogy ismétli önmagát.